Burkolatok ragasztása

Burkolat ragasztási technikák

A kontaktragasztást olyan helyen alkalmazzák, ahol nagy kezdeti tapadási erő szükséges, és nagy végső ragasztási szilárdság elérése a cél. Ilyenkor a ragasztóanyagot mindkét ragasztandó felületre fel kell hordani. A teljes kiszellőzési idő eltelte után a felületeket pontosan egymáshoz illesztjük, és nagy erővel összenyomjuk.

A nedves ragasztást nedvszívó aljzatokon szokás alkalmazni. A ragasztóanyagot csak az aljzatra viszszük fel. 10-20 perc szellőzési idő eltelte után a burkolatot a még nedves ragasztóágyba fektetjük, majd alaposan átdörzsöljük, hogy a ragasztó jól benedvesítse a burkolat hátoldalát.


Ügyeljünk arra, hogy egyszerre csak akkora felületre hordjuk fel a ragasztót, amit azután az anyag nyitott idején belül burkolattal le tudunk fedni.

A tapadóragasztást gőz-(pára-) záró burkolatok ragasztására fejlesztették ki a nem nedvszívó aljzatokra (pl. PVC-re). Ilyenkor a ragasztónak teljesen ki kell szellőznie, és áttetszővé kell válnia. 60-90 perc elteltével az ujjunkhoz nem tapadhat a ragasztó. Csak ezután kezdhetjük meg a burkolat fektetését.

A ragasztás fázisai

A ragasztási szilárdság a ragasztással létrehozott kötés megbontásához szükséges egységnyi felületre vonatkozó erő (N/cm² vagy N/mm²-ben). Az idő előrehaladtával a ragasztási szilárdság folyamatosan növekszik, amíg el nem éri a végső értéket. A kezdeti tapadás a ragasztóanyag azon tulajdonsága, amellyel – közvetlenül az összeillesztés után – a ragasztandó felületek összetartó képességét jellemezzük.

A szellőzési (száradási) idő a ragasztóanyag felhordásától számított legrövidebb időtartam, amikor a ragasztandó felületeket már össze lehet illeszteni. Ez függ a hőmérséklettől, a levegő áramlásától és relatív páratartalmától. Nyitott időnek hívják a ragasztóanyag felhordásától számított legkésőbbi időt, amikor a ragasztandó felületeket még össze lehet illeszteni. A fazékidő (feldolgozási idő) a kétkomponensű ragasztóanyagok összekeverésétől számított leghosszabb időtartam, amelyen belül a ragasztókeverék még felhasználható.

A burkolatragasztók típusai

A ragasztóanyagok természetes eredetűek (kaucsuk, latex, állati enyv, keményítő, csiriz, kazeintejsav-származékok) vagy mesterségesek. Megjelenési formájuk szerint lehetnek oldószeres ragasztók vagy ragasztóoldatok (valódi oldatok), ragasztódiszperziók (amelyek két egymással nem elegyedő, egymásban nem oldódó anyagot egymásban eloszlatnak), ezenkívül ún. ömledékragasztók.

Az ömledékragasztó olyan ideális anyag, amely nem tartalmaz sem vizet, sem oldószert. Szilárd halmazállapotban (szemcse, por, lemez stb. alakban) kerül forgalomba.

A környezet és az egészség védelme érdekében egyre csökken az oldószeres ragasztók építési szerepe. A diszperziós ragasztókban a következő alkotórészeket találjuk: 30-50% kötőanyagot (ez a ragasztó alapja), 10-20% gyantát (amely a ragasztóanyag és a ragasztófilm tulajdonságait módosítja, növeli a ragasztási erőt, a kezdeti tapadást), 30-50% töltőanyagot, amely "testet ad" a ragasztónak, biztosítja a megfelelő viszkozitást, javítja az alkalmazási tulajdonságokat (pl. a felhordhatóságot), de 10% alatti mértékben különféle segédanyagok is vannak benne, amelyek megadják a ragasztó jellegét. Ez utóbbiak lehetnek filmképző segédanyagok, öregedésgátlók, konzerválószerek, sűrítők, diszpergáló segédanyagok, emulgeátorok és néhány esetben oldószerek.

Szükséges anyagmennyiség

A kiadósság az egységnyi mennyiségű anyaggal ragasztható felület nagysága (m²/kg) vagy fordítottja, az egységnyi felület ragasztásához szükséges anyagmennyiség (kg/m²). E kettő közül azt használják, amelyik jellemzőbb vagy jobban értelmezhető. Minden ragasztóanyagra jellemző egy műszakilag és gazdaságilag optimális anyagfelhasználás. A kiadósság függ a kenőlapát típusától, valamint az aljzattól és a burkolat hátoldalának minőségétől, fajtájától.