Budafok borváros

A budafoki szőlőtermesztés története

A szőlők ültetése Savoyai Jenő herceg földbirtoklása idején vett nagyobb lendületet. Ekkor nyílt meg a lehetőség az állandó letelepedésre Promontoron, és ez együtt járt a szőlőterületek nagyobb mérvű növekedésével is. A szőlővel beültetett területek nagysága ebben az időben 780-800 holdra becsülhető. A legelső szőlőtáblák a Lerchenfeld (Pacsirtamező) és a Lerchenberg (Pacsirtahegy) térségében terjedtek el.  Szép számmal szerepeltek a szőlőtulajdonosok között szerzetesrendek, sőt plébániák is.


A területen keresztül húzódó postaútról kellemes látványt nyújtottak az útig leérő szőlőtáblák. ,,Tétény határában kellemes szőlőhegyek vonják legelőbb az utas figyelmét magokra, melyeknek csinos elrendezése, ízléses és díszes mulató és pinceházai első pillanatra a Róma környékén fekvő villákra emlékeztetnek, s a hazai szőlőművelésnek díszpéldányai méltán lehetnek.” –írta e vidékről Garay János, amikor 1846-ban társával átutazott a kerületen.


A budafoki szőlőkultúra fellendülésében a kedvező talaj- és földrajzi viszonyok mellett további szerepet játszott a borospincék kialakítására alkalmas területek megléte. Tétényben és Promontorban ugyanis a pincebérlők és tulajdonosok a nagyobbrészt kőbevájt pincékben a bort biztonsággal helyben tárolhatták és értékesíthették a borkereskedőknek, vendéglősöknek, akik azt főként a Dunán szállították tovább. Az egész évben 12-14°C között mozgó pincehőmérséklet és a kiváló klimatikus adottságok, a borok érlelésére, tárolására optimális lehetőséget biztosítottak.


Promontor és Tétény szőlőtermesztése a XIX. század közepe táján érte el a tetőfokát. Ebben az időben a budai szőlőművelést és bortermelést a helyi lakosság alapozta meg.

Az 1800-as évek második felében a nagyvárosi a lakosság körében megnövekedett az igény a fehérborok iránt, ez a Budai borvidéken arra késztette a szőlősgazdákat, hogy a fehérbort adó szőlőfajtákat szaporítsák, s ez évről évre általánosabb lett. A fehér bogyójú elterjedésekor a Mézesfehér, az Ezüstfehér, a Zöld dinka, a Muskotály, a Bálint szőlő stb. honosodott meg.

Pincerendszer a főváros alatt

A XIX. század végén kezdett kiépülni az a ma már 100 km hosszú pincerendszer, melyet Diezl József és Seybold Frigyes bornagykereskedők vettek meg és korszerűsítettek elsőként. Munkájuk gyümölcseként létrejött egy virágzó borászati centrum.


A pincék 3-4 m magasak, 6-8 m szélesek. A hajdani pincegazdák nemcsak a pincék csodálatos kiképzésére, hanem hordóikra is nagy hangsúlyt fektettek. Szinte versengtek azért, hogy pincéiket szebbnél szebb faragású hordók díszítsék.