Megyik János: A kép tere kiállítás

Megyik János: A kép tere
2012. március 9. - 2012. június 10.


A nagyszabású tárlat Megyik munkásságát festményei, rajzai, pálcikakonstrukciói, fotogramjai és legutóbbi korszakának acéllemezei, illetve építészeti működése alapján kívánja megidézni, az ötvenes évek végétől napjainkig született műveiből válogatva, azok reprezentatív bemutatásával.


Megyik János, az ötvenes évek végének absztrakt expresszionista festői korszaka után, 1965-ben Hamburgban (Altona) állítja ki első, a kép geometrikus struktúrájának értelmezésével foglalkozó rajzait és festményeit. A hatvanas évek elejének műveiben a látást modellező reneszánsz perspektívát analizálja, és – a válságba került képre reflektálva – munkáiban megpróbálja a képet újradefiniálni a projektív geometria eszközével. Ez vezeti oda a hetvenes évek elején, hogy abbahagyja a festést és háromdimenziós modelleket készít. E műveit először 1971–1972-ben mutatja be Párizsban, a XIIième Salon des Jeunes Artistes Sculpteures-ön (a Fiatal szobrászok XXII. Salonján), a Le Parc Floralban, majd a Sculptures Gallery-ben.


Megyik a hetvenes évek elejétől készülő munkáiban a hagyományos reneszánsz perspektívatant a projektív geometria rendszerén belül értelmezi. Fapálcikákból, majd később gerendákból is – két- és három dimenzióban – kezdi a kép terét modellezni. A hetvenes évek végétől számos esetben használ a munkáinál középkori építészeti alaprajzokat. Többek között az 1980–1981-es, a firenzei Santa Maria Novella templom alaprajzára épülő munkájánál olyan ambivalenciát hoz létre, ahol az építészeti alaprajz képként is működik. A rászerkesztett háromdimenziós, modellszerű konstrukció viszont építészetnek is tekinthető. Ezek az átjárások foglalkoztatják a művészt a mai napig.


Megyik János 1970-es és 1980-as években készülő munkáiban a projektív geometria elvét úgy igyekszik modellszerű tárgyakban megvalósítani, hogy a vetített képet, a vetítési sugarakat és a síkot egyenrangúan szerepelteti. A háromdimenziós tárgyairól fotogramokat készít, illetve többször fotogramjai válnak háromdimenziós pálcikakonstrukciói kiinduló motívumaivá.


Az 1990-es években készült kartonreliefjein és rajzain a perspektivikus szerkesztést geometriai értelemben "korrigálja": a klasszikus perspektíva által eltüntetett képsíkot újradefiniálja. A fél-elemekkel dolgozó perspektivikus szerkesztést a horizonton túl folytatja, ami által két tér keletkezik – a horizontvonal előtti és mögötti téri képződmény. A létrejött kettős képen olyan alternatív téri formát hoz létre, amelyben az egyik kép a másiknak az üres helye, geometriai értelemben a hiányának formája.


Megyik utóbbi években készült művei a háromdimenziós képi modelleket ismét síkban komprimálják. E síkok felső pereme egyrészt mint a táblakép horizontja működik, másrészt mint tengely, amely alatt a képmű vetített és elforgatott formákat, vagy a formák hiányát hordozza. A különböző fémekből, lézer-, vagy vízvágással készült síkok dobozokban lebegnek, vagy a nagyméretűek a falnak támaszkodnak. Az elmúlt évtizedben Megyik János projektív geometriai módszerével kidolgozott képi koncepciója az építészettel kapcsolatos tervezésében is szerepet kap. Ennek egyik példája a 2005-ben megvalósult Debreceni Egyetem Élettudományi Épületének és Könyvtárának Kapuzata.


Megyik építészethez kapcsolódó munkásságát gyakorlati szempontból megelőlegezte, hogy a hatvanas évek közepétől kezdve néhány évig designerként is működött. 1970-ben gyártotta az azóta a design-történet kiemelkedő alkotásává lett Amboss 7000 evőeszköz-készletét az AMBOSS–Rosenthal cég.


Megyik János 1956-ban, tizennyolc évesen hagyta el Magyarországot. Festőnek tanult a bécsi Képzőművészeti Akadémián, és több mint negyven évig főként Ausztriában, Bécsben élt. Munkácsy- és Kossuth-díjas művész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, akinek művei számos hazai és külföldi köz- és magángyűjteményben megtalálhatók.

További információk a kiállításról: Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum